Festészete önfeledt. Pillanatnyi érzelmi hatásoktól és indulatoktól vezetve kötetlenül és gátlástalanul nyúl a legkülönbözőbb stílusokhoz. Festészete eklektikus, szabadon öntörvényű.

Nagy Kálmán alkotásai az emberi érzések lázadásai a konstruált és kiszámítható objektivitás és a rutin ellen, a romantikus ember lázadása a klasszikus gondolati keretek ellen. Munkái azt a szándékot teszik láthatóvá, hogy miként lehetséges a belső formátlan gondolatokat, érzéseket transzportálni a műalkotás létrehozásának folyamatában, hogyan lehetséges mindig önmagára reflektálni, minden kiindulópontot és végcélt önmagában keresni és megtalálni.

Nagy Kálmán érzékeny az idő dimenziójára, ebből fakadhat archaizáló hajlama, de minden bizonnyal összefüggésben van a posztmodern eklektika iránti érzékenységével is. Több képének is vastag, rücskös földfestékkel ad durva felületi faktúrát, ami ásatag jelleget kölcsönöz az alkotásnak. A feledés meddőhányójából ás elő ilyenkor kincseket, de nem materiális, hanem szellemi kincseket, hajdani élményeket. Máskor egy régi ház ablakai idézik fel emlékeit, ablakok, melyekről nem tudhatjuk, mi rejtőzik mögöttük, így voltaképpen emlék-behelyettesítésre invitálnak bennünket. A külső és a belső világot választják el egymástól, de nekünk magunknak kell őket átlátszóvá tenni.